Sosem felejtem el azt a féléves, keserves tortúrát, amely legnagyobb gyermekem beiskolázását megelőzte. Alapos és talán túlontúl aggódó szülő lévén végignyomoztam a város összes általános iskoláját meg a soros tanító néniket.

Ezernyi kérdéssel bombáztam tapasztaltabb ismerőseimet, akik sikerrel vagy kudarcokkal, de már „megjárták a hadak útját”. Próbáltam a legjobb döntést meghozni – a magam kis maximalista módján. Így elmentünk felvételizni a legjobbnak tartott iskolába.  Közben eljátszottuk, hogy nem is izgulunk. Amikor kiderült, hogy bejutottunk, megkönnyebbülten vállon veregettük magunkat. Aztán ahogy teltek a napok, hetek, kínzó kérdések sora merült fel. Például az, hogy nem lakunk-e túl messze a sulitól. S ha kocsival járunk, ki vigyáz otthon a kistesóra? Gyötrődéseink új irányt vettek, mikor kiderült, hogy leendő osztályunkhoz másik, teljesen ismeretlen és megközelíthetetlen tanítókat kapunk. Úgy éreztem, a saját csapdámban vergődöm. Ekkor egy kedves, józan gondolkodású ismerősöm elhurcolt magával az általam lefitymált, közeli, lakótelepi iskolába, ahová a leendő elsősök szüleit várták értekezletre. Most ébredtem fel: a teremben ismerős anyukák, az ovis cimborák szülei, a tábla előtt végtelenül rokonszenves tanár nénik. A falon virágok, az ablakon besütött a nap… Még aznap átiratkoztunk ide. Nem bántuk meg. Aztán második gyermekünket már automatikusan ebbe az iskolába hoztuk. Kezdetben nem is volt semmi baj, később ijedten és csodálkozva észleltük kislányunkon a szorongás egyre súlyosabb tüneteit. Amint lehetett, iskolát váltottunk. És az új, versenyistállónak és léleknyomorítónak titulált „elit-intézményben” a gyermekünk végre kinyílt, megnyugodott… A történet végén két tanulsággal lettem okosabb. Egyrészt rájöttem, hogy ami az egyik gyereknek jó, az nem feltétlenül passzol a másikhoz. Aztán megtapasztaltam, hogy nem vagyunk egyedül iskolai problémáinkkal. A nevelési tanácsadók pszichológusait az iskolakezdés után rengetegen keresik fel, egy nagyvárosban évente úgy öt-hatszáz gyerek. Többségük rendszeres látogató…

                                                                   * * *

Az iskolákban jelentkező lelki problémáknak nagyon sok megnyilvánulási formája lehet. Egyik gyerek a körmét, másik a ceruzáját rágja, ujját szopja, folyamatosan billeg a széken vagy izeg-mozog rajta, netán agresszív módon viselkedik, vagy nagyon magába zárkózik. Vajon mi válthatja ki ezeket a tüneteket? – kérdeztük a szakembert, dr. Szappanos Mária gyermekpszichiátert.
– A problémák leginkább a szülői elvárások által meghatározott teljesítmény, az osztályközösségben elfoglalt hely, és a pedagógus megbecsülésének elnyerése körül alakulnak ki. Már sok minden eldől az iskolaválasztásnál, vagyis annál, a szülő azt tartja-e fontosnak, hogy a gyereke karriert fusson be, vagy azt, hogy elégedett emberré váljon, és megállja a helyét a világban. Ha az intézmény kiválasztása nem a személyiségnek megfelelő, akkor a kisdiákot sorozatos kudarcok érhetik. De abban, hogy a nebuló hogy érzi magát az iskolában, a családnak is kulcsszerepe van. Ha az szeretetével, elfogadásával egy biztos védőhálót képez, akkor a gyerek könnyebben, nagyobb lelki sérülések nélkül veszi fel a kesztyűt a nehézségekkel, kellemetlenségekkel szemben. Mert azok mindig lesznek.
– Mennyire fontos a tanár, a tanító személyisége?
– Minél kisebb diákról van szó, annál lényegesebb, hogy a pedagógussal egymásra hangolódjanak. Az osztály jó közérzetét a nevelő hozzáállása, személyisége, felkészültsége és aktuális lelkiállapota alapozza meg. Rajta múlik az is, hogy a problémás gyerekek fekete báránnyá válnak-e, vagy olyan társakká, akiket az egész kis közösségnek is segítenie kell. Sajnos mindannyian tudjuk, megtapasztaltuk, hogy vannak nagyon elhivatott, nagyon lelkiismeretes pedagógusok, és vannak, akikről ez nem mondható el. Vannak tanítók, akik gyógyítanak, és vannak, akik beteggé tesznek. Van, aki szárnyakat ad, és van, aki szárnyakat szeg. De ha a pedagógus és a gyerek kapcsolatában valami zavar van, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy bármelyik fél hibás. Egyszerűen „nem illik a kulcs a zárba”. Ha túlságosan különbözik a nevelő és a diák temperamentuma, ha nagyon eltérőek a pedagógus és a család szokásai, elvárásai, akkor ez önmagában is feszültséget kelthet. Amikor otthon észlelik, hogy a tanár nénivel, bácsival való kapcsolat problémás, akkor a helyzetet az iskolában közösen tisztázni lehet. Sokkal nehezebb megoldást találni, ha a kisdiák nem mondja el, mi a gondja. Ezért fontos, hogy a fáradt család zsúfolt esti programjába beleférjenek a közös tevékenységek, netán játékok, mert eközben, oldott hangulatban könnyen előjönnek az iskolai sérelmek, bánatok.

Fotó: illusztráció

– Mi történik, ha a szülő nem észleli a szorongásra utaló jeleket?
– Akkor a helyzet súlyosabbá válhat. Ha otthon nem veszik észre, hogy a gyerek rosszul eszik, rosszul alszik, fejfájásról vagy reggeli hasfájásról panaszkodik, keveset játszik, fáradt vagy éppen túlpörgetett, akkor a problémák pszichoszomatikus betegséggé mélyülhetnek. Vagy elmehet a szorongás egy egészen szélsőséges határig, amikor már olyan súlyos tünetek jelentkezhetnek, mint például az ún. kényszerek.
– Eddig csak a legkisebbekről beszéltünk. De lehetnek-e iskolai szorongásai egy felsős kamasznak vagy középiskolásnak is?
– Természetesen. Bár ezek nagy része szintén teljesítmény- vagy viselkedési szorongás, hiszen a kamaszok testében-lelkében dúló viharos változások kihatnak a teljesítményükre, magatartásukra. Komoly kérdések foglalkoztatják őket, mint például a körülöttük lévő valóságos világ vagy a felnőttek hitelességének problémája. Emellett újfajta feszültségeket hozhat a másik nemmel való megváltozott viszony, vagy a kortárscsoportban elfoglalt hely. És természetesen a pályaválasztás, a továbbtanulás, melyben felelős döntést hozni még egy tizennégy évesnek is túl nagy feladat. Életkori sajátosságaikból adódóan foglalkoztatja őket a sok izgalmas és szorongató kérdés: ki vagyok, milyen ember vagyok, mi lesz velem?  Szerencse, hogy a felsős vagy középiskolás diáknak az őt tanító sokféle pedagógus közül nagyobb esélye van olyat találni, akivel „kulcs és zár” lehetnek. Mert a felnőttek támogató, elfogadó segítségére még a nagyobbacskáknak is szükségük van.
– Mi történik akkor, ha a szülő és a pedagógus nem jön ki egymással, nem jut közös nevezőre?
– A jó viszony mindkét félnek érdeke, hiszen jó esetben egymás kiegészítői, munkatársai lehetnek.  Az alap a kölcsönös tisztelet, egymás kompetenciájának elfogadása és a rendszeres konzultáció. Nyilván morálisan helytelen a diák előtt szidni a pedagógust, a gyerek előtt a másik felnőttet. De itt is meg kell találni a kényes egyensúlyt. Hibás azt a látszatot, azt az érzést kelteni, hogy a nevelőnek mindig tökéletesen igaza van. Amennyiben úgy érezzük, hogy a tanár igazságtalan volt, mindenképp a gyerekünk mellé kell állnunk. Ha csak azt mondjuk, hogy „megértem, hogy rosszul esett”, már azzal is sokat segítettünk.

Fejes Maja