Mostanában már nemcsak az összehajoló öregemberek szájából hallani, akik mindent összevetnek a régmúlttal, hogy megváltozott az időjárás. Legalábbis a Kárpát-medencében, amelynek méhében születésünk előtti létünket töltöttük, s amely tanúja volt felcseperedésünknek ugyanúgy, mint gyarapodó optimizmusunknak és összeomlásainknak.

Csak a meteorológusok tudják, mikor volt utoljára „klasszikus” telünk, amikor karácsonyra biztosan megérkezett a tél és a hó, amikor a gyerekek bizonyosak lehettek a hócsatákban és a szánkózásban. Olykor teljesen váratlanul érkezik az eső és a napsütés. Kiszámíthatatlanul jönnek az évszakok, vagy inkább egyre jobban összemosódnak, „idővé” válik minden, olyan közép-európaivá, ahol minden átlagos: a hőmérséklet, a csapadékmennyiség, az életszínvonal. Talán csak önmagunk rombolásában szárnyaljuk túl az átlagot. Az öngyilkosságban, az alkoholfogyasztásban, a különféle káros szenvedélyekben. Szenvedélybeteg, kedélybeteg, hitetlen, önbizalom nélküli ország. Ilyeneket is lehet hallani, bár a bennem bujkáló kisördög vagy gonosz óriás azt mondja, hogy mindennek az ellenkezője is igazolható. A tények makacs dolgok, de többféleképpen lehet őket csoportosítani.
Megváltozott az időjárás. De tudtuk-e követni testben és lélekben? A mind gyakrabban jelentkező fejfájáson kívül jelzi-e bennünk valamilyen készülék, hogy más égbolt borul fölénk nappal és éjszaka, mint tíz, húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt?
Napsütés riasztja belőlünk a télről maradt félelmeket: lám, megértük ezt a közeledő tavaszt is (mert állítólag a tél-tavasz fordulón hal meg a legtöbb ember), új utakra kelnek testünk izmai. Jólesik nyújtózkodni, egyre több időt töltünk a szabadban, a friss levegőn. Nézzük a zöldellő ágakat, a virágokat. A lányokat, az asszonyokat. Egyre többet gondolunk a szerelemre és a szerelemről.
Változott-e ez a bennünk szunnyadó és újra meg újra életre kelő érzés az elmúlt évtizedek alatt? Nem vette-e át a helyét valamilyen gyakorlatias szemlélet, ami funkciójában szemléli a dolgot? A konyha és az ágy örömei. Eltűnt az elő- és utójáték, maradt a „szerelmi” torna, a matracsport. Kiüresedtek az emberi kapcsolatok. Ezt olvasni mindenütt, erről szólnak a művészi könyvek és filmek, ezt jelenítik meg a színpadokon. Közben pedig soha nem látott példányszámban jelennek meg olcsó, szirupos szerelmi történetek, amelyekben a fehér lovat álomautók helyettesítik, a gépíró kisasszonyok helyett pedig tinédzserek és boldogtalan fiatal feleségek élik át a mindent elsöprő élményt, a harsogó szenvedélyt, a búgó szavak altató muzsikáját. Tengerparti szállodákban hangtalanul sürgölődnek az inasok és a pincérek. A szerelmeseknek egyetlen dolguk van a pénzköltésen kívül, hogy fenékig ürítsék a boldogság, a mámor, az érzékek kelyhét. S az olvasó hölgyek, miközben hétköznapjaikban a durvasággal, az erőszakkal, a pornográfiával, az alantas indulatokkal találkoznak, néhány órára elmerülnek az érzelmek létigazoló hullámaiban.
Milyen kár, hogy csupán a felnőttek írnak, nyilatkoznak a szerelemről. Olyan állapotban, olyan tapasztalatok birtokában, amikor „elvesztette jelmezét a realitás”. Bölcsek, sőt okosak, mert már mindent értenek, tudnak. S főképpen: képesek a tetteiket, a félelmeiket, a gyávaságaikat pozitív színezetben feltüntetni. Erényt csinálnak megbicsaklott életükből.
Ancsel Éva szerint „a szerelmek megoldhatatlansága és megoldatlansága minden tipikus esetben az életsorsok megoldatlanságával függ össze. A szerelmi tragédiák egyik sajátos forrása ezért éppen ez a szubjektív óhaj: a teljesség utáni nosztalgia, az önmagából kilépni kívánó ember illúziója, hogy egyetlen másik lénnyel egyesülve megszabadulhat merő individualitásának nyomasztó ürességétől.”
Kilépni önmagunkból. Aki este ér haza fáradtan és meggyötörten, vagy aki munkát keres, aki zavartan körülnéz, amikor az ABC-ben a pénztárnál kiderül, hogy nincs nála elég pénz, vagy akinek évek óta a munka a szabadsága, ki akar-e lépni önmagából? S hová lépjen?
Boldogságellenes korban élünk, mondja csüggedten egyik ismerősöm. Fiatalon kezdtük, építkeztünk. Két évig egyetlen napunk se volt egymásra. Egy ideig még lázasan tervezgettünk, hová mi kerül. Aztán a fáradtság elvitte a lázat is. Ismerős a történet, szánalmasan tipikus. Elhidegültünk egymástól. Nincs időnk a feltöltődésre, örülünk, ha másnap reggelig kipihenjük magunkat. A szerelem? A lélek fényűző gesztusa. Talán a gazdagok privilégiuma.
Szerelemtelen nemzedékek ölelik körül egymást. Májusban is, amikor virágok nyílnak, kacérkodnak a ruhák a férfiszemekkel, amikor sokan úgy érzik, hogy eljött a nagy hódítások ideje.
Luther Márton szerint, aki útját állja a szerelemnek, azt akarja, hogy a tűz ne égessen, a víz ne nedvesítsen, s a természet ne természet legyen. Nincs a szerelemnél természetesebb emberi viszony. Ennek a gondolatnak az igazát a világirodalom eddigi története is igazolhatja. A Sorsüldözött szerelmesektől a Rómeó és Júliáig, Catullus verseitől Radnóti Miklós, Hervay Gizella lírájáig a szerelem létigazoló lényegéről vallottak minden korban. S arról is, hogy mennyi akadálya van a teljesség birtokba vételének.
Füstös, sörszagú presszóban találkoznak a fiatalok. Szinte minden randevú itt bonyolódik, s a boxokban olyan dolgok is megesnek, amelyekre tízévi házasság után se mert gondolni se a feleség, se a férj néhány évtizeddel ezelőtt.
Középiskolások látogatják a szórakozóhelyeket. Cigarettáznak. Ezen ma már senki sem ütközik meg, hiszen a rágógumi elveszi a nikotin szagát. Lassanként az is megszokottá válik, hogy isznak. A legritkább esetben „bélelik” a kólát, nyíltan és őszintén fogyasztják a szeszt. Fiatalkorúak? Na és. A tulajdonosnak az az érdeke, hogy fogyjon. A büntetés? Olyan ritka, hogy nem érdemes számolni vele.
A ,,felhevült” állapot sokféle szándékot indít el a lelkekben. Még jó, ha akad egy-egy kégli. De a tavaszi, nyári diszkók szüneteiben kinek van ideje ilyesmivel foglalkozni? Szervezni, hogy legyen, hátha szükség lesz rá. Megteszi a gépkocsi, vagy egy sötét kapualj. A park bokrai. De sok meghasonlott, kiégett fiatallal találkoztam! Akik menekültek önmaguk elől, a teher elől, amelyet rájuk rakott az élet. Az élet? Az idegenbe tévedt vágy, a korán megismerni akart csók, vagy az ölelésbe futott kétségbeesés. Ki oldja fel ezeket a félelmeket, a lélek és test görcseit?
Kilépni önmagunkból. A szerelmes ember ritkán tudja elkerülni a fenyegető csapdát. Számára ez az érzés az élet lényegévé, értelmévé válik. Önigazolássá, ami mindent magába fogad. Pedig mennyi más is van a világon, ami naggyá teheti az embert, ami hozzásegítheti véletlen születését érdemessé nemesíteni. Kifejezheti önmagát a munkában, az emberekhez, a természethez fűződő kapcsolataiban. A szerelem nem bírja el a létigazolás terhét, szükségszerűen összeroppan alatta.
Valaha egy nyári éjszakán kiültünk a csillagos ég alá. A Tisza komoly lassúsággal hozta, vitte az égbolt apró kitüntetéseit. Hallgattuk a folyót meg a bennünk lévő csöndet. Egymásnak felelgetett a lelkünk. Szerelmesek voltunk. Évtizedek teltek el azóta. Elmúlt a szerelem? Nem. Csak arcot cserélt.
Most más vágyak fújják a harsonákat. Napsütés riasztja belőlünk a télről maradt félelmeket. Megmártózom a délelőtti fényben. A parkban lévő padhoz egy fiatal pár közeledik. A fiú a birtokbavétel boldog mozdulatával öleli meg a lányt, aki ezt láthatóan ugyanazzal az örömmel fogadja, mint az egyre erősödő napsütést.

Nagy István Attila

/Megjelent a Nyíregyházi Napló 2010. március 4.-i számában/