Utoljára szerepelt 4-es számú játékos a Betonút-NRK-ban. A bajnoki döntő ötödik találkozóján több századszor húzhatta magára Erdősné Balogh Erika, aki az öt bajnoki arany, kupagyőzelmek és interliga győzelem mellett arra is büszke, hogy együtt játszhatott lányával, Zsófival.

Egy szőke, hat-hét év körüli kislány szaladgál a Bujtosi Szabadidő Csarnok küzdőterén. Széles mosollyal pacsizik az őt körülvevő emberekkel, és boldogan ugrik édesanyja nyakába. Utóbbi éppen most szerezte meg élete első felnőtt bajnoki aranyérmét. Az új évezred kezdeténél járunk, egy új korszak küszöbén. A Szakszig NRK elnöke, a sajnos néhány hónapja elhunyt Bagaméry Lajos az ország legjobb röplabdacsapatát hozta össze. A legjobb edzők, játékosok, még a kispadon is válogatottak. A „régi Szakszigesek” közül csak páran maradtak, köztük Erdősné Balogh Erika.
– Nagyon szép évek voltak, és büszkén mondhatom, hogy egy év kivételével, amikor Nyíregyházára igazoltam, mindig az élvonalban játszhattam – meséli az NRK csapatkapitánya. – Ha mindent összeadok, több mint 20 évet töltöttem a röplabdapályán. Ezalatt rengeteg érmet szereztem, pontosan magam sem tudom, hány van otthon a vitrinben.

Erdősné Balogh Erika

15 éve elképzelhetetlen nélküle az NRK kezdő csapata. Ha hagyott is ki néhány meccset, annak oka csakis sérülés lehetett. György Rolland atlétaedző, aki korábban erőnléti edzőként dolgozott a csapat mellett, sokszor rácsodálkozott Erika fizikai adottságaira. Rendre az elsők között végzett a futások során, az ugró gyakorlatokat pedig könnyedén hajtotta végre. „Micsoda atléta lehetett volna belőle!” – hangzott el többször is. Ő azonban a röplabdát szerette, és szereti mind a mai napig. Ezért is volt nehéz kimondani: vége.
– Minden sportoló életében eljön az a pillanat, amikor be kell látnia, hogy már nem mehet tovább. Persze ezen sokat rágódik az ember, de a szervezet már jelzi, nem tud olyan gyorsan regenerálódni, mint régen. Amikor egyszer-egyszer én is a térdemhez kaptam, akkor tudtam, hogy fizikálisan már nem vagyok olyan, mint régen. De a szívem mindig vitt tovább, és éltettek a sikerek. Büszke vagyok a csapatra, az eredményekre és arra, hogy megélhettem azt, hogy egy csapatban játszhattam a lányommal. Nagyon sok szeretetet kaptam Nyíregyházától, a szurkolóktól, a várostól. Ezért ha kell, bármikor szívesen segítek a csapatnak, de játszani már valószínűleg nem fogok.
A 4-es számú mezt pedig többé senki sem hordhatja majd az NRK-ban. Így döntöttek a vezetők, így tisztelegve egy nagy pályafutás, egy nagy játékos előtt. Bár még csak most ért véget a szezon, hiányozni fog. Pótolni meg lehetetlen…

Dankó László

/Megjelent a Nyíregyházi Napló 2009. május 14.-i számában./