Simkovits József kétszer 16 ezer kilométert utazott az ausztráliai Sydneyből, hogy a népes család egyik, nála is idősebb tagját itthon, Szabolcsveresmarton köszönthesse a születésnapján. Holott ő is 90 éves már.

Marik Sándor

Nyíregyházán beszélgettünk, és a szép unokák képeinek nézegetése után néhány régi fotó is előkerült az irattárcából. Olyanok, amelyeknek nem csak családi, hanem helytörténeti értékük is van. A Simkovits család élete ugyanis több generáción át összefonódott a húsfeldolgozás megyei történetével. Mészárosok, húskereskedők voltak.

Simkovits Zsigmond hentesüzlete ajtajában – Dombrád, 1900.

Az egyik képen Simkovits Zsigmond mészáros áll hentesüzlete ajtajában, Dombrádon, anno 1900-ban. Nem csak a mester volt büszke, hanem a kutyáját úgyszintén fotóslencse elé állító segédje is. Volt mire büszkének lenni, hiszen a vállalkozás korabeli mértékkel mérve hatalmas feladatokban vehetett részt: a Tisza szabályozása idején a környéken dolgozó több ezer ember élelmezéséhez a Simkovitsok fő hússzállítókként működtek közre.
A második kép negyven évvel később, már Nyíregyházán készült, a Víz utca 13. szám alatti nádfedeles ház előtt. Az ökör a fénykép készítésének idején (bármilyen vészjósló is a felvétel) nem volt közvetlen életveszélyben, a fotós csak beállította a képet, hogy megörökítse a hentesdinasztia legfiatalabb, akkor tizennyolc éves tagját a két segéddel. A régi házat és a hozzá tartozó nagy portát (amelyen most többek között a tüdőgondozó épülete áll) szemelte ki anno az idősebb Simkovits, hogy ott berendezkedjenek. Minthogy közel volt a hajdani Szentmihályi úton lévő húsfeldolgozó, ahol később az állami húsipar működött – ma üres a telek. (A család másik része a Deák Ferenc utcán vásárolt ingatlanokon rendezkedett be.) A városi bolt a régi Bessenyei téren, a megyeháza közelében volt.
Itt is voltak nagy szerződések, hiszen a nyíregyházi huszárok húsellátásának jogát is megszerezte a família. A család meglehetősen nagy volt, hiszen Simkovits Zsigmond öt fiút és öt lányt nemzett, több feleségnek.
Az emlékek közül előkerül, hogy aratás idején egyszer-egyszer ezer darab másfél kilós szalonnát is becsomagoltak, mert a kaszások csak annak felvétele után indultak munkába. Vagy a dolgos tirpákasszonyok, akik hajnalban már a húskereskedőnél álltak sorba, hogy a kofáknál leadott zöldségért, gyümölcsért kapott pénzből – úton hazafelé a bokortanyákra – megvegyék a kiló húst, és hozzá ráadásként kialkudjanak egy kevés faggyút, mert a koszthoz kellett a zsiradék.

Simkovits József, a hentesdinasztia legkisebb fia, 18 évesen, 1939-ben.

Mindez ma már a régmúlt. Simkovits József 1949-ben többszöri nekifutás után kivándorolt Ausztráliába. Nem volt könnyű döntés, a kivitelezés pedig különösen nehéz. A háborút munkaszolgálatosként átvészelte, elviselhető állapotban tért haza. Itthon államosítottak mindent, amit lehetett, az egyéb családi vagyon pedig sokfelé osztódott, amíg egyáltalán osztódhatott. A lényeg, hogy Simkovits József a semminél alig többel ment a nagyvilágnak. Regényt lehetne írni abból, hogy miért nem Amerikában, hanem Ausztráliában telepedett le, és miként tudott ott megkapaszkodni. Végül mégiscsak kikötött a húsiparban, amihez családjának több generációja, így maga is értett. Ötven évig volt húsipari vállalkozó Sydneyben, míg nyolcvanéves kora fölött nehezen ugyan, de kiszállt az üzletből.
Személyes életét is háromszor kellett újrakezdenie, ám a népes család minden leszármazottját sajátjaként szereti.
A szakma a vérében van. Miközben beszélgetünk, a finom húslevest kanalazva nyugtázza: jó, jó, de még jobb lehetne, ha nem combból, hanem lapockából került volna bele a hús, és abban kicsit több lenne az erezet, s ehhez mit kellett volna adni a jószágnak takarmányként.
De ebbe ne menjünk bele ilyen részletesen. Inkább örüljünk a frissen kiváltott magyar személyi igazolványnak…

/Megjelent a Nyíregyházi Napló 2010. július 15.-i számában/