A bírósági ítéleteket szokás az igazságszolgáltatás „homlokzatának” is minősíteni, amivel szerintem egyetérthetünk, ha tisztázzuk magunkban, hogy természetesen „virtuális” homlokzatról beszélünk.

Ehhez képest persze maga az ítélet nagyon is valóságos produktum, amely csupán azáltal válhat az igazságszolgáltatás virtuális homlokzatává, hogy a bíróság tevékenységéből többnyire csak ezt láthatják a sajtó közvetítésével azok, akik nem voltak részesei a meghozatalát megelőző eljárásnak, amely napjainkban akár évekig eltarthat. Már csak ezért sem árt, ha néha a homlokzat mögé is betekintünk.
Ha ezt tesszük, akkor azt láthatjuk, hogy a virtuális homlokzat által eltakart jogi struktúra „statikusainak” kétségtelenül a jogalkotók tekinthetők, mivel ők alkotják meg azokat a szabályokat, amelyeknek keretei között a bíróság a konkrét ügyekben eljuthat az ítélet meghozataláig. Ez természetesen mit sem változtat azon, hogy az ítélkezés felelőssége mindig és minden körülmények között a bíróé, akinek viszont az ahhoz vezető út buktatóinak kiküszöbölésére sokszor csak korlátozott lehetőségei vannak, ha az eljárásának menetét meghatározó törvény maradéktalan betartására törekszik. Márpedig hivatásának szabályai erre kötelezik.
Ezért tartom fontos kérdésnek, hogy milyen jogi keretek között gyakorolhatjuk a hivatásunkat. A hatályos büntetőeljárási törvény például nem feltétlenül teszi egyszerűbbé a munkánkat. Ez persze még nem lenne baj, ha egyébként biztosítaná a büntetőeljárások zökkenőmentes és viszonylag gyors lefolytathatóságának feltételeit. Ehhez képest ma például a védelem jogára hivatkozással bármelyik ügyvéd könnyen elérheti a tárgyalás elhalasztását. A tárgyaláson pedig ugyanilyen okból azt is, hogy a bíró akár több száz oldalnyi olyan irat szó szerinti felolvasására kényszerüljön, amelyeknek a másolatát egyébként ingyenesen megkapja a bíróságtól, ha kéri.
Természetesen nem árt, ha a felolvasást végző bíró azt is figyelemmel kíséri, hogy mi történik közben a néha átjáróháznak tűnő tárgyalóteremben, mert ha netán nem észlelné a kötelező védelemre jogosult vádlott védőjének időközbeni eltávozását, vagy az ügyvéddel szembeni kizáró ok fennállását, akkor bízvást számíthat az akárhány évig tartó eljárás eredményeként meghozott ítéletének hatályon kívül helyezésére. Higgyék el, hogy ez nem olyan egyszerű feladat olyankor, amikor például 70–80 vádlott és 20–30 védő részvételével folyik a tárgyalás, amit a törvényes és tisztességes igazságszolgáltatás legfontosabb terepének kell tekintenünk, ha komolyan gondoljuk a jogállamiság eszméjét.
Monstre ügyekkel pedig egyre inkább el vagyunk látva, amelyek zavartalan elbírálását a kétségtelenül „veretes” eljárási szabályaink különösebben nem könnyítik meg a bíróság számára. Ez is hozzátartozik a „móri-„ vagy a „Kulcsár-ügy” után esetleg repedezőnek látszó homlokzatunk valóságos állapotának megítéléséhez, aminek az értékelését éppen ma, a július 15-ére eső „Bírák Napja” alkalmából nyilván nem lehet elkerülni. Még azt sem érzem problémának, ha az értékelés kritikai jellegű, amire szerintem nemegyszer rászolgálunk, ha az nem olyan körülmények számon kérésére irányul, ami jelenleg a leglelkiismeretesebb bíró kompetenciáján is kívül esik…

Fázsi László

/Megjelent a Nyíregyházi Napló 2010. július 15.-i számában/